2010-Képekben

Ezek az említésre méltók bújtak elő a kezemből 2010-ben.

Hát nincsenek valami sokan, de mindenképpen változatos a kínálat. Ünnepélyesen megfogadom, hogy 2011-ben majd termékenyebb évet zárok. Legalábbis ebből a szempontból.

2010 Könyvekben

41 olvasot

31 vásárolt (az ajándékot nem számítva)

TOP 3 sorrend nélkül

Daniel Keyes: Ötödik Sally

Tóth Csilla: Körbe ég

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

A legnagyobb csalódás

Helen Cross: Szerelmem nyara

Sarah Turnbull - Kezdjük újra Párizsban!

Több mint egy hónapja, hogy befejeztem a könyvet, de csak megírom róla a bejegyzést. Nem tudok mellette bejegyzés nélkül elmenni.

Sarah Turnbull ausztrál származású újságírónő. Egyszer csak beköszönt az életében a nagy szerelem egy jóképű francia személyében és mindent maga mögött hagyva, Párizsba költözik. A lila köd egykettőre felszáll és szembesülnie kell az idegen ország és kúltúra támasztotta nehézségekkel. A beilleszkedés rögös útján megannyi kalandba és kínos helyzetbe keveredik. Szerez barátokat, de legalább annyi rosszakaró és ellenszenves emberrel és találkozik. Frédéric azonban mindvégig kitart mellette, akinek franciaságát legalább annyira imádja mint amennyire idegesíti. A történet eddig meg is felel annak amit várunk. Egy csajos, franciás romantikus könyv talpig rózsaszínben.

DE...

Valahol a könyv felénél, az írónő tényfeltárásba kezd. Őszintén és feketén-fehéren meri kritizálni és isteníteni a franciákat. Nem kevésbé kíméletlen önmagával sem. Beleás a kúltúrális különbségekbe, a gondolkodásmódbeli szakadékokba. Olyan mozzanatait tárja fel a francia és párizsi életnek amit sosem hittem volna, egészen addig amíg el nem mentem oda. Azt kell mondanom, hogy szinte minden egyes szavát igaznak érzem. Van egy fajta misztikum az ott élő emberek körül amit nagyon nehéz megfejteni, de Sarah Turnbull megpróbálta és szerintem nagyon jól sikerült neki. A megannyi nehézség és furcsaság ellenére egyszerűen csak szeretni lehet őket. Még akkor is ha tudnak nagyon undokok lenni és eléggé fennhordják az orrukat. Talán ellenszenvesnek tűnnek az “én francia vagyok” arcukkal, de titkon mindenki vágyik egy kicsit arra, hogy tudjon annyira büszke lenni arra, aki.

“A házunk egyike a quartier legmagasabb épületeinek, így Párizs nagy részét láthatjuk. Aranyozott kupolák csillognak a távolban. Frissebbnek tűnik a levegő, mint az utcaszinten, talán csak azért mert ebben a magasságban mindig lengedez egy kis szellő. Nevetséges módon, egyre inkább a sajátunknak tekintjük a tetőt. Erkélypótló és kertpótló egyszerre, la terrasse, ahogy Frédéric fellengzősen nevezi.

Azt gondolják a barátok, hogy megőrültünk, és rendszerint visszautasítják a meghívást, hogy üljenek ki velünk – ami nem is nagyon meglepő, miután ez a különös terasz úgy szakad bele a semmibe, mint egy sziklaszirt. De nem mi vagyunk az egyetlen párizsiak, akik ilyen szélsőséges dolgokra vetemednek. Forró napokon a környező tetők a Riviérára emlékeztetnek: törüközők hevernek a forró bádoglapokon, körös-körül napozó olvasó emberek, s a nők félmeztelenre vetkőznek.

Kedvenc napszakom az este, amikor langyos szellő fújdogál. Borospohárral a kezünkben nézzük, ahogy az Eiffel-torony mögött leszáll a nap. Levendulakék felhők csíkozzák az eget, és a sápadt fényben falmingórózsaszínben világítanak a tetők.”

Mathieu, Pierre, Henry és a többiek

Csengának megígértem, hogy szánok egy bejegyzést a francia hímneműeknek is. Hát akkor nézzük.

Először is szemtelenek. Szemtelenül fiatalok és a legtöbbjük igen jóképű, de ha nem akkor marad a sárm és mindent lehengerlő mosoly a jól ismert Bon Jour kíséretében. Mindenképp levesznek a lábadról és családi állapotod nem igazán izgatja őket.

Akkor vegyük szépen sorba.

Először is ott van mindenki szívszerelme Mathieu. Nincs több húsznál és kisfiús vonásai, na meg a tökéletes fogsora elvarázsolnak ha ránézel. A haja amolyan kócosan összevissza áll és lazán farmerba meg pólóba bújtatja vékony alakját. Franciaságáról a nyakába kötött sál és a fejébe nyomott érdekes fejfedő árulkodik. Egyetemista típus akire tapadnak a nők kortól függetlenül, persze tudatában van ezen képességének is ki is használja. Kávézók, bevásárló negyedek és a metró környékén találkozhatunk vele leginkább.

Pierre a középkorú minden sztereotípiának megfelelő francia pincér. Jellegzetesen franciás orraadja meg markáns arca karakterét. Mindig frissen borotvált az inge vasalt és ropogós fehér. A legrandább nőket is istennőként kezeli és nem ismer lehetetlent amikor be akar csábítani az étterme ajtaján. Pierre mindig vidám és udvarias. Nem mindig a pincér szerepében tündököl, néha étteremtulajdonosként vagy pékként is szerepet vállal a város forgatagában. Esténként megiszik egy pohár bort, valamelyik bisztróban és elszív egy-két kézzel csavart cigarettát.

Henry a művész. A lelke is legalább olyan kusza mint a haja. Hóna alatt gitár vagy rajzfüzet és teljesen magába fordulva sétál az utcán. Ha elkapja az ihlet bárhol és bármikor képes alkotni. Nem érdekli, hogy mások mit gondolnak, vagy hogy kordnadrágja szára már le van taposva és felszívja a vizet a macskakőről. Azt teszi amihez kedven van. Csak a mának él. Szines sálak és sapkák védik a hidegtől és ujjnélküli kesztyűt hord. Rosszabb napjain bundába bújik, legyen akár -10 akár 40 fok. A nők imádják, annak ellenére, hogy soha nem figyel rájuk, mert annyira el van mélyedve saját különös bolygójában. Montmarte utcáin vagy a Szajna partján kell őt keresni.

Jean-Francois a huszonéves manager. Fiatal, jóképű és sikeres. Van mit a tejbe aprítania és erről mindenkit tájékoztat igencsak elegáns és márkás ruhatárával. Kedvenc ruhadarabja a fekete hajszálcsíkos öltöny, egyszínű fehér inggel, tűzpiros nyakkendővel és zoknival. Ha hűvösebb van a nyakkendővel harmonizáló barett sapka kerül a fejére. Onnan tudhatod, hogy Jean-Francois-t láttad az imént, hogy vagy orra estél az útpadkán vagy beleolvadtál a macskakövek réseibe. Felkapott üzleti negyedek-ben és a legnívósabb környékeken fordul csak meg. De nincs miért aggódnunk, mert neki ugyan nincs ideje nőkre.

Végül pedig ott van Frederic. Sem túl jóképű sem túl fiatal, de attól még említésre méltó. Kábé harminc körüli akit vár otthon egy feleség  meg 1 vagy két gyerek. Munka után hazafelé beugrik a Franprix-be bevásárolni. A sarki pékségből friss bagettet visz haza. Teljesen hétköznapi figura, aki semmilyen szempontból nem lóg ki a többiek közül és szinte észre sem vennéd, ha nem kínálna meg a bagettjéből a piros lámpánál. Mert legyen bármennyire is átlagos azért mégis csak francia és benne van a vérében a csábítás.

Mindenki válogasson kedvére. 

(A fenti rövid beszámolót kizárólag saját élményekre alapoztam. Az esetlegesen előforduló egyezés, csakis a valóság műve.)

Párizsi pillanatok 7.

2010.09.21.

Bon Voyage!

Reggel 3:30-kor ébreszt a La Vie En Rose. Stílusosan kell elkezdeni ezt a napot is. Nehéz szívvel bukdácsolunk le a csigalépcső aljára, hogy magunk mögött hagyjuk a szűk hotelszobát. Kilépünk az alvó Párizs csendes utcáira. Elgyalogolunk a Gare Du Nord-ig és felszállunk a hajnlai RER-re. Az elsőre. Néhány kóbor lélek társaságában. Elkapjuk az OrlyBus-t és a napfelkeltét a B terminál kávézójából nézzük végig. Mintha egy olyan helyet hagynék ott ami nagyon fontos. Pedig csak 6 nap volt az egész. Furcsa de lehet, hogy igaz.

Au revoir Paris! 

Tavasszal újra találkozunk.

Párizsi pillanatok 6.

2010.09.20.

Az utolsó nap. Semmi tervezett program, csak egyszerűen élvezni Párizst. Egy nagy séta a belvárosban, néhány ajándék és egy finom hagymaleves. Nem tudom, hogy a franciák, hogy bírnak ennyit inni, de az ebédre szánt levesbe is beleborítottak nem kevés mennyiségű fehérbort, amitől nagyon finom volt és amitől igencsak kerülgetett a hőhullám. A kedvünknek mindenesetre jót tett.

Ma már ismerősként tekintettünk sok helyre. Nem kellett a térkép. Tudtuk melyik utca hova vezet. Ha itt bekanyarodunk akkor ott van a Loubutin bolt. Gondoltam magamban elhaladva a Palais Royal mellett.

Párizs az a város ahol sok minden furcsa. A kutya a McDonaldsban a saxofonos a Szajna parton, levegőben doboló száguldó biciklisták a dugóban. Három nap után szemtelenül flörtölve köszönsz vissza a pincérnek egy mosolygós Bon Jour-t amikor kedvesen beinvitál az étteremben. Az ötödik napon pedig, már te is az utcán dalolsz. Rádragad az a furcsa érzés. Egy csipetnyi a parisienne-ségből.

Nem várjuk a holnapot, mert akkor reggel ennek vége. Ennek a fantasztikus pár napnak ami mind testileg (Thanks to stairs!) mind lelkileg megújított.

Párizsi pillanatok 5.

2010.09.19.
Monmartre – Bohémélet

Pont olyan. Pontosan amilyenek minden parisienne -é válni vágyó képzeli. Elvarázsol, megbabonáz és örökre magával ragad. Macskaköves szűk utcácskák emelkednek és lejtenek girbe-gurbán kanyarodnak. Szivesen tévedsz el.

És egyszer csak az egyik kis utcácska végén megpillantod a Sacra Coeur hófehér falait és égbenyúló tornyait. Uralkodik az egész város felett és tiszteletet követel magának. Montmartre utcái élő színházat alkotnak. A Sacra Coeur előtti három gitáros rendíthetetlenül játszik a hangszerén. Egy sarokkal odébb tangóharmonikázik maga a megelevenedett giccs. Ha egy utcát lejjebb mész egy sovány francia hölgy Hang nevű hangszeréből csal elő olyan dallamokat amik szinte hihetetlenek. Amikor felcsendül füstös hangja egy pillanatra megmerevedik az idő. Akkor ott már csak a zene van és mi, meg Párizs. 

De van itt minden. Country, pop, rock autentikus és folk. A választás a miénk. Ha nem tetszik, csak odébb állunk és egy kis séta után valami újra bukkanunk.

Pár perc sétával a Sacra Couer mögött elérjük a paradicsomot. Legalábbis az enyémet. Place de Terte. A festők tere. Hatalmas a tömeg, de ennek ellenére gondolkodás nélkül vetem magam a közepébe. Az ember itt úgy érzi, hogy még a levegőben is a művészet száll, pedig a sokféle étel inkább jellemző. Ugyanis a tér közepén lévő asztaloknál a teret körbevevő éttermek kínálatát élvezhetjük. A szines forgatagban a pincérek nadrágtartóban és baszk sapkában a fejük fölött egyensúlyozzák a tálcát. Akár egy mozifilm. Francia kiáltások nevető vendégek. Vászonra való jelenet. Az egyik sarokban két idős bácsi ül. Nagy szakállal és festővászonnal modellre várnak. A legmegkapóbb jelenet ahogy az élet barázdálta arcukkal csendben ülnek. Tiszta tekintetükkel és az idősek hihetetlen nyugalmával szemlélik a sok buta túristát. Megállok egy pillanatra és készítek egy fotót. Lehet, hogy életem egyik legjobbját.

Utunkat a vörös malom felé vesszük. Korántsem nyűgöz le annyira mint másokat de azért szép. Azthiszem utazásunk csúcspontján ekkor már túlvoltunk. Én biztosan. Néhány fotó után gasztronómiai kiváncsiságunk igen csak felélénkül. Megkóstolom az igazi quiche-t. Finom. Akárhogy is nézem kevés olyan pékségben kapható dolog van ami ne lenne teli találat. Hát sütni azért nagyon tudnak. Még akkor is ha csigát is kagylót esznek.

Még belefér egy concorde tér egy posta és egy búcsúzkodás. Egy nagy családi vacsi. Hát ilyen volt a legjobb nap amit Párizsban töltöttem. Nem panaszkodom...