3 nap-lemente

Csütörtökön fél hatkor megszólalt a telefon. -Szia! Jössz velem nyaralni a Velencei tóhoz? –  kérdezte Ági. -Persze megyek! De mikor? – kérdeztem. -Hát holnap indulunk. Megállt a  kezemben a telefon és gügyén bólogattam. -Aha…Aha…Ám legyen! Miért is ne? – egyeztem  bele, annak ellenére, hogy elképzelésem nem volt, hogy hogyan fogok elkészülni. De a hirtelen ötletek jól szoktak elsülni.  Péntek délelőtt elkezdtem összepakolni. Kiszórtam mindent az ágy tetejére, ami a gondos tervezgetés hiányában éppen eszembe jutott. Majd miután a kupac  himalája nagyságúra nőtt, rájöttem, hogy a táska bizony az ágyneműtartóban pihen. Derekamat  kitörve kibányásztam a táskát, szabad kezemmel próbáltam megakadályozni a lavinát. Összemérve a táska méretét és a hegyet az ágyon, gyors szelektálásba kezdtem, majd a  szükségesnek ítélt dolgokat betömtem. Ráugrottam kétszer háromszor a táska tetejére, azután  térdel kényszerítettem a zippzárt, hogy betudjam húzni. Sikerült. Gyors ebéd és indulás. Kilépve az ajtón feltettem a napszemüveget. Két lépés után az ég leszakadt. Lázas keresgélésbe fogtam mire előhalásztam az esernyőt, már teljesen eláztam. Természetesen a vonat minden  bokornál gondolkodott, hogy menjen-e így lekéstük a csatlakozást. Már nem is voltam meglepve  mikor a Deák-téren az átszállásnál a lyukasztó automata hűlt helyét találtuk. Amikor Délinél  kiszálltunk a metróból figyelmeztettek, hogy most aztán jujj lesz ha nincs jegyed. Lázasan  fogalmaztam a védőbeszédemet, de nem szóltak semmit. Felszenvedtük a csomagokat a pályaudvarra, természetesen a vonat 2 teljes perce úton volt a Velencei-tó felé. Nézelődtünk, jöttünk mentünk, majd gondoltuk ideje felszenvedni a vonatra. A ZP-t pecsételő bácsi ránk  kiabált, hogy fussunk kövessük a kislányt, aki ott megy, (és nem volt kicsi) mert két perc múlva  megy a vonat. Majd meggondolta magát és ránkkiabált sürgetően: -Nincs két perc!!! Kis  kocogás bőrönddel, kalauz sürgető sípszója és némi vihogás után felszálltunk a vonatra és sikeresen elindultunk a tó felé. Az utat a peronon állva tettük meg, de szerencsére ezt az egy  órát ki lehet bírni, főleg úgy hogy az emberre nagy sárga napraforgómezők mosolyognak  közben. 

(kép forrása: winportal.net)

 Megérkezés után hamar megtaláltuk a  szállodát, ahol kellemes fogadtatásban volt  részünk, még a bőröndöt is segítettek  felvarázsolni az emeletre. Az 1982-ben épített  szálló kellemes retrohangulatot áraszt,  gyerekkoromra emlékeztető bútorokkal, hófehér ágynemükkel és a tóra néző terasszal.  Egyből meg is örökítettem,  amit a teraszról   láttam. 

Este kiadós háromfogásos vacsora után, ahol extra túróspalancsitában volt részem, sétálni  indultunk és csak bámultuk a naplementét, amit a városban még ha dunaparti is sose látunk.

 Japán túristaként fotóztuk a naplementét, a nádast, a tavat, a szitakötőket. Másnap a kiadós reggeli után, csak úgy kószáltunk  gyet amerre éppen tetszett. Bámultuk a nyaralókat, irigykedtünk és több tíz házra szerettük volna egyből letenni a foglalót. Délután a strandon bepréselődtünk a szénné égett emberek közé, akik nem tudják, hogy délben nem napozunk. Egy kiadós pancsikolás után,  Fejős Éva Hotel Bali-jával a kezemben kiterültem a parton. A víz kellemesen hűsítő volt, de csak annyira, hogy ne legyen lila az ember szája. Túl sok hínár sem volt, ami megtámad miközben az úszás című performance-t próbálod elődni. Egyszóval miden a helyén volt. Vízpart, napfény, jó  kaja, szép naplementék nagy séták, jó könyv. Az esti sétákat naplementekor rendszeressé  tettük, már csak a kiadós vacsora miatt is.

A csónakkikötő ahol szintén ezer fotó készült teljesen elvarázsolt mindkettőnket és megcsodáltuk a Titanic-ot is, persze nem a vízen, hanem egy épülő négycsillagos szálloda formájában.  Bár  csak  három nap  volt, de nekem  egy hétnek  tűnt és  nem  vágytam  vissza a  zajos  városba.  Azthiszem  megyünk  jövőre is.