A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: utazás. Összes bejegyzés megjelenítése

Chirico kontra Iron&Wine

2011. november 27., vasárnap

A Giorgo de Chirico-val (Vólosz, 1888. július 10. – Róma, 1978. november 20.) Tate Modern-ben találkoztunk először. Olasz szürrealista festő, a metafizikus festészet megalapítója. 


Ez volt az első alkotás (nevezzük így) amit megláttam. Az első szoba amibe bementem. Akkor még nem sejtettem, hogy ennyire megragad a fejemben és alkotásra ösztönöz.

A történet másik főszereplője, Samuel Beam(1974, Július 26.) ismertebb nevén, Iron&Wine, amerikai dalszövegíró és énekes, a Flighltess Bird című dal megalkotója. Imádom ezt a dalt. Remekmű.


Ők ketten találkoztak a fejemben. Egy kép és egy dal.  Először összevesztek, majd kibékültek és végül együtt távoztak egy papíron.

Mathieu, Pierre, Henry és a többiek

2010. október 27., szerda

Csengának megígértem, hogy szánok egy bejegyzést a francia hímneműeknek is. Hát akkor nézzük.

Először is szemtelenek. Szemtelenül fiatalok és a legtöbbjük igen jóképű, de ha nem akkor marad a sárm és mindent lehengerlő mosoly a jól ismert Bon Jour kíséretében. Mindenképp levesznek a lábadról és családi állapotod nem igazán izgatja őket.
Akkor vegyük szépen sorba.

Először is ott van mindenki szívszerelme Mathieu. Nincs több húsznál és kisfiús vonásai, na meg a tökéletes fogsora elvarázsolnak ha ránézel. A haja amolyan kócosan összevissza áll és lazán farmerba meg pólóba bújtatja vékony alakját. Franciaságáról a nyakába kötött sál és a fejébe nyomott érdekes fejfedő árulkodik. Egyetemista típus akire tapadnak a nők kortól függetlenül, persze tudatában van ezen képességének is ki is használja. Kávézók, bevásárló negyedek és a metró környékén találkozhatunk vele leginkább.

Pierre a középkorú minden sztereotípiának megfelelő francia pincér. Jellegzetesen franciás orraadja meg markáns arca karakterét. Mindig frissen borotvált az inge vasalt és ropogós fehér. A legrandább nőket is istennőként kezeli és nem ismer lehetetlent amikor be akar csábítani az étterme ajtaján. Pierre mindig vidám és udvarias. Nem mindig a pincér szerepében tündököl, néha étteremtulajdonosként vagy pékként is szerepet vállal a város forgatagában. Esténként megiszik egy pohár bort, valamelyik bisztróban és elszív egy-két kézzel csavart cigarettát.

Henry a művész. A lelke is legalább olyan kusza mint a haja. Hóna alatt gitár vagy rajzfüzet és teljesen magába fordulva sétál az utcán. Ha elkapja az ihlet bárhol és bármikor képes alkotni. Nem érdekli, hogy mások mit gondolnak, vagy hogy kordnadrágja szára már le van taposva és felszívja a vizet a macskakőről. Azt teszi amihez kedven van. Csak a mának él. Szines sálak és sapkák védik a hidegtől és ujjnélküli kesztyűt hord. Rosszabb napjain bundába bújik, legyen akár -10 akár 40 fok. A nők imádják, annak ellenére, hogy soha nem figyel rájuk, mert annyira el van mélyedve saját különös bolygójában. Montmarte utcáin vagy a Szajna partján kell őt keresni.

Jean-Francois a huszonéves manager. Fiatal, jóképű és sikeres. Van mit a tejbe aprítania és erről mindenkit tájékoztat igencsak elegáns és márkás ruhatárával. Kedvenc ruhadarabja a fekete hajszálcsíkos öltöny, egyszínű fehér inggel, tűzpiros nyakkendővel és zoknival. Ha hűvösebb van a nyakkendővel harmonizáló barett sapka kerül a fejére. Onnan tudhatod, hogy Jean-Francois-t láttad az imént, hogy vagy orra estél az útpadkán vagy beleolvadtál a macskakövek réseibe. Felkapott üzleti negyedek-ben és a legnívósabb környékeken fordul csak meg. De nincs miért aggódnunk, mert neki ugyan nincs ideje nőkre.

Végül pedig ott van Frederic. Sem túl jóképű sem túl fiatal, de attól még említésre méltó. Kábé harminc körüli akit vár otthon egy feleség  meg 1 vagy két gyerek. Munka után hazafelé beugrik a Franprix-be bevásárolni. A sarki pékségből friss bagettet visz haza. Teljesen hétköznapi figura, aki semmilyen szempontból nem lóg ki a többiek közül és szinte észre sem vennéd, ha nem kínálna meg a bagettjéből a piros lámpánál. Mert legyen bármennyire is átlagos azért mégis csak francia és benne van a vérében a csábítás.

Mindenki válogasson kedvére. 

(A fenti rövid beszámolót kizárólag saját élményekre alapoztam. Az esetlegesen előforduló egyezés, csakis a valóság műve.)

Párizsi pillanatok 7.

2010. október 26., kedd

2010.09.21.
Bon Voyage!

Reggel 3:30-kor ébreszt a La Vie En Rose. Stílusosan kell elkezdeni ezt a napot is. Nehéz szívvel bukdácsolunk le a csigalépcső aljára, hogy magunk mögött hagyjuk a szűk hotelszobát. Kilépünk az alvó Párizs csendes utcáira. Elgyalogolunk a Gare Du Nord-ig és felszállunk a hajnlai RER-re. Az elsőre. Néhány kóbor lélek társaságában. Elkapjuk az OrlyBus-t és a napfelkeltét a B terminál kávézójából nézzük végig. Mintha egy olyan helyet hagynék ott ami nagyon fontos. Pedig csak 6 nap volt az egész. Furcsa de lehet, hogy igaz.


Au revoir Paris! 

Tavasszal újra találkozunk.

Párizsi pillanatok 6.

2010.09.20.

Az utolsó nap. Semmi tervezett program, csak egyszerűen élvezni Párizst. Egy nagy séta a belvárosban, néhány ajándék és egy finom hagymaleves. Nem tudom, hogy a franciák, hogy bírnak ennyit inni, de az ebédre szánt levesbe is beleborítottak nem kevés mennyiségű fehérbort, amitől nagyon finom volt és amitől igencsak kerülgetett a hőhullám. A kedvünknek mindenesetre jót tett.
Ma már ismerősként tekintettünk sok helyre. Nem kellett a térkép. Tudtuk melyik utca hova vezet. Ha itt bekanyarodunk akkor ott van a Loubutin bolt. Gondoltam magamban elhaladva a Palais Royal mellett.
Párizs az a város ahol sok minden furcsa. A kutya a McDonaldsban a saxofonos a Szajna parton, levegőben doboló száguldó biciklisták a dugóban. Három nap után szemtelenül flörtölve köszönsz vissza a pincérnek egy mosolygós Bon Jour-t amikor kedvesen beinvitál az étteremben. Az ötödik napon pedig, már te is az utcán dalolsz. Rádragad az a furcsa érzés. Egy csipetnyi a parisienne-ségből.
Nem várjuk a holnapot, mert akkor reggel ennek vége. Ennek a fantasztikus pár napnak ami mind testileg (Thanks to stairs!) mind lelkileg megújított.

Párizsi pillanatok 5.

2010. október 25., hétfő

2010.09.19.
Monmartre – Bohémélet


Pont olyan. Pontosan amilyenek minden parisienne -é válni vágyó képzeli. Elvarázsol, megbabonáz és örökre magával ragad. Macskaköves szűk utcácskák emelkednek és lejtenek girbe-gurbán kanyarodnak. Szivesen tévedsz el.

És egyszer csak az egyik kis utcácska végén megpillantod a Sacra Coeur hófehér falait és égbenyúló tornyait. Uralkodik az egész város felett és tiszteletet követel magának. Montmartre utcái élő színházat alkotnak. A Sacra Coeur előtti három gitáros rendíthetetlenül játszik a hangszerén. Egy sarokkal odébb tangóharmonikázik maga a megelevenedett giccs. Ha egy utcát lejjebb mész egy sovány francia hölgy Hang nevű hangszeréből csal elő olyan dallamokat amik szinte hihetetlenek. Amikor felcsendül füstös hangja egy pillanatra megmerevedik az idő. Akkor ott már csak a zene van és mi, meg Párizs. 

De van itt minden. Country, pop, rock autentikus és folk. A választás a miénk. Ha nem tetszik, csak odébb állunk és egy kis séta után valami újra bukkanunk.

Pár perc sétával a Sacra Couer mögött elérjük a paradicsomot. Legalábbis az enyémet. Place de Terte. A festők tere. Hatalmas a tömeg, de ennek ellenére gondolkodás nélkül vetem magam a közepébe. Az ember itt úgy érzi, hogy még a levegőben is a művészet száll, pedig a sokféle étel inkább jellemző. Ugyanis a tér közepén lévő asztaloknál a teret körbevevő éttermek kínálatát élvezhetjük. A szines forgatagban a pincérek nadrágtartóban és baszk sapkában a fejük fölött egyensúlyozzák a tálcát. Akár egy mozifilm. Francia kiáltások nevető vendégek. Vászonra való jelenet. Az egyik sarokban két idős bácsi ül. Nagy szakállal és festővászonnal modellre várnak. A legmegkapóbb jelenet ahogy az élet barázdálta arcukkal csendben ülnek. Tiszta tekintetükkel és az idősek hihetetlen nyugalmával szemlélik a sok buta túristát. Megállok egy pillanatra és készítek egy fotót. Lehet, hogy életem egyik legjobbját.
Utunkat a vörös malom felé vesszük. Korántsem nyűgöz le annyira mint másokat de azért szép. Azthiszem utazásunk csúcspontján ekkor már túlvoltunk. Én biztosan. Néhány fotó után gasztronómiai kiváncsiságunk igen csak felélénkül. Megkóstolom az igazi quiche-t. Finom. Akárhogy is nézem kevés olyan pékségben kapható dolog van ami ne lenne teli találat. Hát sütni azért nagyon tudnak. Még akkor is ha csigát is kagylót esznek.

Még belefér egy concorde tér egy posta és egy búcsúzkodás. Egy nagy családi vacsi. Hát ilyen volt a legjobb nap amit Párizsban töltöttem. Nem panaszkodom...

Párizsi Pillanatok 4.

2010. október 23., szombat

Lazára terveztük ezt a napot. Még szerencse mert majd 3 kilométert legyalogoltam mikorra végülis magamhoz tértem valahol a Jardin de Luxembourg környékén. Azt hiszem örökre beleivódott a szemembe ahogy a város szűk utcácskáiból ahol az eget is alig látni egyszer csak egy pálmafás ligetben találtam magam ahol a szökőkút vízén megcsillant a fény. Letelepedtünk mesterséges tavacska szélére és elmerengtünk. Egyikünk képeslapot írt másikunk bámészkodott én meg mi mást csinálhattam volna, mint megörökítem a füzetkémbe a fák között előbukkanó Pantheon kupoláját.

Stílusosan kávé után sóvárogtunk és betértünk egy starbucksba. Háááát... életem első és minden valószínűséggel utolsó kávé élménye volt. Nem estem hasra. Sőőőt....
Délutáni programként az egyik szuvenírboltból a másikba ugrottak a lányok.. Nekem kettő után mindig elég. De én tudván alkalmazkodni, a boltok előtt ácsorogva figyeltem és fotóztam az utcai életet. Na jó igaz azért az idő jobban repül, ha olyan szép francia fiúkat lát az ember. Titokban jegyzem meg a fele legalább kiskorú volt.

A kis szuvenír-túra a délelőtti kúltúrálódást hivatott egyensúlyozni nőies agyunkban, mert a Sorbonne melett eltöltött néhány perctől olyan okosnak éreztük magunkat mint még soha. Megérintett az intelingencia szele.

A napot a legnagyobb temető megtekintésével zárjuk. Edith Piaf sírja, olyan amilyen ő maga is volt. Csillogó és fájdalmas. Spirituális hely. De nem kevésbé Oscar Wilde nyughelye. Már messziről is sokkoló látvány a hatalmas emlékmű. Közelebb érve nagy kerek szemekkel meredek a sírt borító ezer rúzsnyomra. Ha nem egy temetőben lennénk hangosan elkezdenék kacagni az biztos. Éppen lefolytok egy két felttörni készülő mosolyt mire észreveszem, hogy úgy 2 méterre tőlünk egy hamisíthatatlan hippi gitározni kezd. Annyira belémivódik ez a jelenet. Komolytalannak és túristacsalogatónak tűnik az egész hely, de ahogy felcsendülnek az első akkordok mindenkit megszáll egy érzés, hogy valami nagynak vagyunk most részei. Edith Piaf mellett mindenki elhallgat egy percre, Oscar pedig furcsa dolgokra késztet minket.

Köszönöm Edit és Oscar és nagy köszönet az ismeretlen zenésznek, mert felejthetetlen marad.

Párizsi Pillanatok 3.

2010. október 11., hétfő

A nap ami a Champs-Élysées-vel kezdődött és egy éjféli Montmartre-i vacsorával ért véget. A tömegen keresztül hömpölyögtünk a Diadalívig. Ámulatból bámulatba estünk és Cartier kirakatból a Lidoba. Minden ami szem szájnak ingere, de pénztárcának nem. Akinek meg ne inge ne vegye magára. A Louis Vuitton bolt előtt kígyozó sorok ugyan nem erre engednek következtetni. Sajnos nem mentem be, ami kizárólag szigorú időbeosztásunknak köszönhető és nem az ottani áraknak. Így csak bájmosolyos fotó készült én és az álom táskáim otthona. De azért jól mutattunk együtt.
A luxusüzletek sorának a végére érve, elérkezett az idő a a diadalív fotózására és a Defense megcsodálására. Persze csaka távolból. De mint megannyi furcsa dolog amit a franciák építenek így nagyon is jó érzéssel tölt el az egyik leghíresebb történelmi épület lábától a legmodernebb negyedet csodálni. 


A magasságok napjának kereszteltem el utólag ezt a napot. A diadalívtól egy kiadós séta következett a szikrázó napfényben egészen az Eiffel toronyig. Megéri megtenni ezt az utat, hiszen szinte kertvárosi hangulattal találkoztunk Párizs közepén. A lift felrepít a magasba ahol nagyon hideg van, de a látványért akár még oda is fagynék. Még 50 fotó. Legalább.
A napot a Museé de Orsay-ban zárjuk amit akkor és ott az egyik legjobb helynek nyílvánítok. Az impresszionisták között sétálva, nem győzöm falni a látványt és beleégetni a retinámba Monet, Degas és Cezanne remekeit.
A cseppet sem rövid nap után még egy rögtönzött családi vacsora is várt rám az éjszaka közepén. Na meg a kilátás a Sacra Coeur elől az éjszakai Párizsra. Hát felejthetetlenül szép. Tudnám nézni minden nap.

Párizsi Pillanatok 2.

2010. október 4., hétfő


Egyel párhuzamos utca és mégis egészen más világ. De csak alkonyatig. A St. Denis kúltúrális egyveleget alkot. Török, indiai, fekete, arab. Szöktetés a szerájból. Jut eszembe. Persze lehet némi köze a hasonló nevű bárnak is hozzá. Pékek, fűszeresek, halkereskedő, zöldséges és még egyéb árusok kinálják a portékájukat hangos kiáltások közepette. Érdekes utazás a különböző tájakon. köztük felbukkan néha egy-egy kávézó. Szinte minden harmadik méteren kapható a Crépes. A valaha kóstolt legfinomabb palacsinta. Én a nutellásat választom. Puha, forró, édes, zseniális.


A Jardin de Tuileres-ben kezdük napot, majd elsétáltunk a Concorde térre ahol megcsodáltuk az obeliszk aranyos csúcsát. Belepillantottunk egy filmforgatásba de mivel ugyanazt a jelenetet láttuk végtelenítve inkább tovább álltunk.
Egy kis üldögélés a szökőkútak melett és egy gyors skicc után belevetettük magunkkat a Louvre évszázadokat felölelő tárlatába. Az utolsó vacsora és a Mona Lisa után kivelé elvesztettük az utat és a második szintet is. Sebaj majd legközelebb. Kissé elegem lett a lépcsőkből. Mert párizsban mindenhol lépcső van. De szó szerint mindenhol és a legkedveltebb fazon az a csiga lépcső. A világ egyik legnagyobb múzeumában vesztünk el, ahol persze egy árva mukk sincs kiírva angolul, tehát ha nem beszéled a franciát akkor csak találgathatsz, hogy mi a francot is ábrázol a kép. Azért ez nekünk elég jól ment. Napóleont például többször is felismertük. Legyen mondva nem a mi érdemünk, hiszen ugyanazon kép mellett haladtunk el legalább háromszor, hogy visszataláljunk a kijárathoz.


A nap fénypontját a csupa világhírű milliókat érő képek helyett azonban a Jardin de Tuillers elejéről  nyíló kilátás jelentette. A túristák feje fölött felbukkan a Champs Élysées és az Arc de Triomphe közismertebb nevén Diadalív. Hát igazán lenyűgöző volt. Örökre a retinámba véstem.
(2010.09.16.)

Párizsi Pillanatok 1.

2010. október 2., szombat

Zökkenőmentes repülőút útán talpaink boldogan tapossák az Orly kövezetét. A hangosbemondó kizárlag franciául karattyol és fogalmunk sincs merre menjünk, de döntésünk miszerint követjük a tömeget jónak bizonyul. 15 perc várakozás után megkapjuk a bőröndjeinket. Egyben és egészségesen. Irány a busz. Mármint irány kitalálni, hogy hol a busz. Végülis sikerül megtalálni az Orlybus megállóját és bepréselődni a tömegbe. Jegy a kezünkben, majd megérkezik a busz amire mindenki csomagokkal tömörül fel. Az utasok száma nincs egyenes arányban a bőröndök férőhelyeivel, ezért kanyaroknál kicsit útnak indulnak a gurulós jószágok, gazdájuk pedig futkorász utánuk.

Átszállás a metróra. Itt jön az első sokk. A párizsiak, hát hogy is mondjam nem szeretnek egymástól túl távol állni, következésképpen akaratom ellenére 3 krapek préselődik nekem egy időben. A legtöbbjük szó szerint színes egyéniség. Itt így divat álldogálni. 0 cm távolságban. De nem csak a metrón. A zebránál és a boltban is. Ehhez képest az itthoni nénik akik a fenekedbe nyomják a bevásárlókocsit, piskóták. De komolyan. A metróról való leszállás külön művészet amit tanulni kell. Hasznos ha van jó erős lábunk és könyökünk amivel az előttünk állókat nemes egyszerűséggel kipenderítjük a járművről. Miután elmormolunk néhány Excusez-moi-t és elkiáltunk néhány Sorry-t. Ezen francia közönségünk jót nevet, kivéve azt akit kihajítottunk az ajtón.

Előbukkanva a föld alól ketten három térképpel keressük az utat, miközben a harmadik az utcatáblákat olvassa fel gyönyörű francia kiejtéssel, hogy kétséget se hagyjunk túrista mivoltunk felől. Lassan a környezetünket is felfogva rájövünk, hogy a review szerinti csendes környék egy kicsit talán más mint amire vártunk.

Hotelba be-check, ágyon ülve lihegés után feltámadó éhségünket egy dupla sajtburgerrel enyhítjük. A gyorsétteremben kicsit activity-zünk mert persze erre felé senki nem beszél angolul. Vagy nem akar. Az árak nagyjából a dupljára rúgnak. Erre előre legyünk felkészülve.
Tele hassal irányba vesszük a Szajnát. A Boulevard de Sébastopol-on indulunk el és nagy szemeket meresztünk a megelevenedett R&B video láttán. Már már úgy érzem magam mintha valami gettóban lennék. Aztán rá kell jönnünk, hogy tényleg ott vagyunk. A csoportosan álldogálló srácok 5 méterenként ajánlatokat tesznek hol erre, hol arra. Még örülök is, hogy nem értek igazán franciául. Néhány órán belül megismerkedünk Párizs “sötét” oldalával. Hát ez van. Bele a közepébe. Beválasztottuk a helyet. Fél órás séta után beérünk a város központjába. Napsütés, régi hidak és csodálatos épületek. A szem nem győz betelni a látvánnyal. A fák levelei már rozsdásodnak. Ahogy átkelünk a szajnán és lábunk először érinti meg az Ile de Cité talaját, a Notre-Dame harangjai zúgni kezdenek. Felejthetetlen pillanat. Kószálunk a környéken és fotózunk mint az igazi túristák. Eltöltünk itt egy órát. Csak úgy.
Lassan a nap lemenőbe készül ezért elindulunk visszafelé. Másik utat választunk. Egyszer csak belebotunk a Pompidou központba. Hát ez igazán furcsa egy valami. Tökéletesen jellemzi a város kettőségét. Nehezen emészthető, de valahogy mégis beleillik ebbe a fura hangulatba.
Gyorsan kereszülvágtatunk a gettónk mielőtt hazaérkeznénk. Hát igazán színes nap volt ez minden szempontból.

Janelle McCulloch – Párizsban az élet

 Janelle McCulloch ausztrál újságírónő elkalauzol minket az ő Párizsába. 16 évesen pillantotta meg először a várost és attól fogva egyetlen vágya volt csak, egyszer ebben a városvan élni. Az álma teljesült és felnőttként megadatott neki, hogy ebben a káprázatos városban telepedjen le egy időre.
Bár felkészülten érkezett és minden hasznos információt tudott, olykor mégis leküzdhetetlennek tűnt számára a kúltúrális különbség.

Janelle saját szemével kalauzol minket végig a francia főváros macskaköves utcácskáin ahol még a mítosz övezte tökéletesen elegáns francia nőknek is meg megbicsaklik a bokájuk Louboutin cipőjükben. Ez a város a szerelem és szenvedély városa ahol a fehérnemű majdhogynem a legfontosabb ruhadarab. Mint mindenki Janelle is belegabalyodik a francia férfiak szövevényes világába és néhány keserédes emlékkel gazdagodik amit megédesít néhány kávé mellett elfogyasztott sütemény.

Ez a könyv egy varázslatos és ízes körutazás a csipkék, kávéházak és szenvedély városában extravagáns, zárkózott és szeretnivaló francia emberek között.

"Emlékszem, ahogy egy gyönyörű estén róttam a macskaköves utcát, és igyekeztem nem elpirulni, amikor egy szemtelen pincér rám kacsintott, az járt a fejemben, milyen furcsán otthonos ez az egész. Ahogy a franciák mondják, végre jól éreztem magam a bőrömben, ki tudja miért.”

John Krakauer - Into the Wild - Út a vadonba

Cristopher McCandless, miután 1990-ben lediplomázott eltűnt családja szeme elől és mindent maga mögött hagyva élete utolsó nagy kalandjára indult. Bankbetétjét jótékony célra adományzta és egy hátizsákkal és autósstoppal elindult, hogy bejárja Észak-Amerikát. Ezzel az utazással töltött rövid időszakban több kalandot élt át, mint amennyit mások egész életükben. Evezett a Colorado folyón majd végigvonszolta a kenuját a sivatagon. Végül Fairbanks-nél egy régi elhagyatott buszban találták meg a holttesét kevéske holmijával együtt. John Krakauer a kevéske hagyatékból (néhány könyv amelyet Chris saját jegyzeteivel látott el, egy növényhatározó amelybe naplóját írta) elindult, felkutatta az embereket akikkel Chris találkozott és minden lehetséges követ megmozgatottt, hogy hitelesen mutassa be ennek a hihetetlen szabadságvággyal rendelkező fiatalembernek az életét. Lenyűgöző történet egy lenyűgöző emberről, aki mert úgy élni, ahogy a szíve diktálta.

“Most végre-valahára megszabadult a tehertől, kitört szülei és kortársai fojtogató világából, abból az életidegen és biztonságos anyagi javakban bővelkedő világból, amelyben úgy érezte – végzetesen el volt szakítva a létezés nyers lüktetésétől.”

3 nap-lemente

Csütörtökön fél hatkor megszólalt a telefon. -Szia! Jössz velem nyaralni a Velencei tóhoz? –  kérdezte Ági. -Persze megyek! De mikor? – kérdeztem. -Hát holnap indulunk. Megállt a  kezemben a telefon és gügyén bólogattam. -Aha…Aha…Ám legyen! Miért is ne? – egyeztem  bele, annak ellenére, hogy elképzelésem nem volt, hogy hogyan fogok elkészülni. De a hirtelen ötletek jól szoktak elsülni.  Péntek délelőtt elkezdtem összepakolni. Kiszórtam mindent az ágy tetejére, ami a gondos tervezgetés hiányában éppen eszembe jutott. Majd miután a kupac  himalája nagyságúra nőtt, rájöttem, hogy a táska bizony az ágyneműtartóban pihen. Derekamat  kitörve kibányásztam a táskát, szabad kezemmel próbáltam megakadályozni a lavinát. Összemérve a táska méretét és a hegyet az ágyon, gyors szelektálásba kezdtem, majd a  szükségesnek ítélt dolgokat betömtem. Ráugrottam kétszer háromszor a táska tetejére, azután  térdel kényszerítettem a zippzárt, hogy betudjam húzni. Sikerült. Gyors ebéd és indulás. Kilépve az ajtón feltettem a napszemüveget. Két lépés után az ég leszakadt. Lázas keresgélésbe fogtam mire előhalásztam az esernyőt, már teljesen eláztam. Természetesen a vonat minden  bokornál gondolkodott, hogy menjen-e így lekéstük a csatlakozást. Már nem is voltam meglepve  mikor a Deák-téren az átszállásnál a lyukasztó automata hűlt helyét találtuk. Amikor Délinél  kiszálltunk a metróból figyelmeztettek, hogy most aztán jujj lesz ha nincs jegyed. Lázasan  fogalmaztam a védőbeszédemet, de nem szóltak semmit. Felszenvedtük a csomagokat a pályaudvarra, természetesen a vonat 2 teljes perce úton volt a Velencei-tó felé. Nézelődtünk, jöttünk mentünk, majd gondoltuk ideje felszenvedni a vonatra. A ZP-t pecsételő bácsi ránk  kiabált, hogy fussunk kövessük a kislányt, aki ott megy, (és nem volt kicsi) mert két perc múlva  megy a vonat. Majd meggondolta magát és ránkkiabált sürgetően: -Nincs két perc!!! Kis  kocogás bőrönddel, kalauz sürgető sípszója és némi vihogás után felszálltunk a vonatra és sikeresen elindultunk a tó felé. Az utat a peronon állva tettük meg, de szerencsére ezt az egy  órát ki lehet bírni, főleg úgy hogy az emberre nagy sárga napraforgómezők mosolyognak  közben. 
(kép forrása: winportal.net)
 Megérkezés után hamar megtaláltuk a  szállodát, ahol kellemes fogadtatásban volt  részünk, még a bőröndöt is segítettek  felvarázsolni az emeletre. Az 1982-ben épített  szálló kellemes retrohangulatot áraszt,  gyerekkoromra emlékeztető bútorokkal, hófehér ágynemükkel és a tóra néző terasszal.  Egyből meg is örökítettem,  amit a teraszról   láttam. 
Este kiadós háromfogásos vacsora után, ahol extra túróspalancsitában volt részem, sétálni  indultunk és csak bámultuk a naplementét, amit a városban még ha dunaparti is sose látunk.
 Japán túristaként fotóztuk a naplementét, a nádast, a tavat, a szitakötőket. Másnap a kiadós reggeli után, csak úgy kószáltunk  gyet amerre éppen tetszett. Bámultuk a nyaralókat, irigykedtünk és több tíz házra szerettük volna egyből letenni a foglalót. Délután a strandon bepréselődtünk a szénné égett emberek közé, akik nem tudják, hogy délben nem napozunk. Egy kiadós pancsikolás után,  Fejős Éva Hotel Bali-jával a kezemben kiterültem a parton. A víz kellemesen hűsítő volt, de csak annyira, hogy ne legyen lila az ember szája. Túl sok hínár sem volt, ami megtámad miközben az úszás című performance-t próbálod elődni. Egyszóval miden a helyén volt. Vízpart, napfény, jó  kaja, szép naplementék nagy séták, jó könyv. Az esti sétákat naplementekor rendszeressé  tettük, már csak a kiadós vacsora miatt is.

A csónakkikötő ahol szintén ezer fotó készült teljesen elvarázsolt mindkettőnket és megcsodáltuk a Titanic-ot is, persze nem a vízen, hanem egy épülő négycsillagos szálloda formájában.  Bár  csak  három nap  volt, de nekem  egy hétnek  tűnt és  nem  vágytam  vissza a  zajos  városba.  Azthiszem  megyünk  jövőre is.